Prológus

Sziasztok!

Hát itt is van a prológus, ami egy olyan bloghoz tartozik, ami távol áll tőlem. Ezt a prológust most E/3 szemszögből írtam, és ilyet még sosem csináltam. Nem is tudom mit mondjak, talán azt,hogy remélem ez most sikerül, és, hogy a fejemben már minden meg van, de nem tudom. A prológus kissé lapos lett, de megpróbálom a következő részt jobbra írni. A történet egyébként hasonlíthat majd a Jóbarátokra, és onnan is az első évadra, hisz abból merítettem ihletet, mert tudniillik, hogy a Jóbarátok a kedvenc sorozatom! Na, de, azt hiszem nem is szaporítom tovább a szót, megyek is!

Jó olvasást, és hagyjatok magatok után nyomot...!

millió puszi, Kayleigh D.

Bonnie nem volt kedves lány. De nem is akart az lenni. Úgy gondolta, hogy a kedvesség egy mindennapi dolog, ő pedig nem akart az lenni. Ezeken gondolkozott, miközben a bibliát olvasta, hogy kiválasszon egy részt az esküvőjére. Végül is a szeretet himnuszát választotta, majd amint elmondta a választását a papnak, visszasétált az öltözőjébe. Frusztrált volt, ideges. Steven, a vőlegénye, valószínűleg most az öltözőjében van, és azon gondolkozik, hogy mit is mondjon majd a beszédében, de Bonnie-nak teljesen más járt az eszében. Nem is szerette Steven-t, nem akart hozzá menni. De a családja, és ő is, gazdagok, pénzesek voltak, a legelőkelőbb negyedbe tartoztak, ahogy Bonnie is, ezért is kényszerítették őket, össze, hogy együtt legyenek. Pho szeme a menyasszonyi ruhájára tévedt. Olyan gyönyörű volt. Hófehér volt, a felső rész, a mellénél, szív alakú volt, de csipkével volt megáldva. A derekánál egy fehér szalag volt, és onnantól jött a szoknya része, amihez egy nagy abroncs tartozott, az uszálya pedig hatalmas volt, ezért kis koszorús lányok húzták... legalábbis így volt lerendezve. Bele gondolt, hogy miért is megy hozzá Steven-hez, és azt hajtogatta magában, hogy szereti azt a fiút, de még magát se bírta meggyőzni.
- Nem szabad.. - suttogta maga elé, majd az ablakra nézett. Olyan nagy hülyeség lenne elszökni? Vagy esetleg túlságosan is nagy közhely lenne? Kérdések, válaszok, gondolatok cikáztak a fejében, alig bírt ép ésszel gondolkozni. Megindult az ablak felé, és kinézett rajta, a hátsó kert üres volt, senki sem volt ott. Letudott volna mászni, döntött, véglegesen.
Toll, papír. Ezekre volt szüksége, hogy írni tudjon.

Kedves.... Ti!
El sem hiszem, hogy most egy ilyen levelet írok. Nem értettem, soha, hogy miért is kell kényszerből valakit szeretnem, és most se értem. Ezért is döntöttem úgy, hogy elmegyek innen. Olyan helyre akarok költözni, ahol, magam vagyok, és boldog tudok lenni, ha kell, egyedül. Nincs szükségem arra, hogy segítsetek, félek, hogy akkor újra ez történne. 
Steven... azt szeretném mondani, hogy egy kedves, és helyes srác vagy, és, hogy biztos megtalálod majd az igazit, de nem az én személyemben. Sok sikert kívánok, és tudom, hogy ha kartál se tudtál volna belém szeretni... de nem baj, hisz én is ilyen vagyok...
Ölel,
xx Bonnie Phoebe Devonne (Ui.: megáldottatok ezzel a névvel...)

Az agya gyorsan járt, ahogy a keze is. Nem is tudta mi tévő legyen. Menjen haza, hogy összetudjon pakolni? Vagy rögtön húzzon el Houston-ból? Az előbbit választotta.. Felkapta az ottani cuccait majd haza ment, hogy összepakoljon. Szabad akart lenni. Az emeletről is lemászott ennek érdekében. Nem tűnt nehéznek, tekintve akrobatikus múltjára. egyedül, tehetetlenül járta az utcákat, annak ellenére, hogy tudta merre kell mennie. Hosszú idő óta, most először járt egyedül az utcán. Fejben összerakott mindent. Hogy hove megy, miket pakol be, és mibe. Tudott mindent ami a szabadsághoz vezetett.